1933. június 13-án az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadta a nemzeti ipari helyreállítási törvényt (NIRA). A NIRA Franklin Delano Roosevelt elnök új ügyének része volt. Roosevelt abban reménykedett, hogy új megállapodása lehetővé teszi az amerikaiak számára, hogy megbirkózzanak a nagy gazdasági válsággal, segítenek véget vetni a jelenlegi gazdasági visszaesésnek, és segítenek megakadályozni egy újabb depresszió kialakulását a jövőben.
A NIRA-nak három összetevője volt. Először is, a szövetségi kormány a Nemzeti Helyreállítási Igazgatóságon keresztül segíteni fogta a vállalkozásokat abban, hogy kialakítsák önmaguk szabályozásának és a tisztességes kereskedelem garantálásának eszközeit. Roosevelt abban reménykedett, hogy a vállalkozások tisztességesebb üzleti gyakorlatok, amelyek ösztönöznék a barátságos, nem pedig a torokszoros versenyt, elősegítenék a munkanélküliség csökkentését és a gazdaság élénkítését. Ha egy vállalkozás beleegyezik az új kódex betartásába, a szövetségi kormány mentesíti a monopóliumellenes törvények alól. Másodszor, a NIRA elismerte a munkásokat ” egyesüléshez való jog. Egy új Nemzeti Munkaügyi Testület, amelynek elnöke az Egyesült Államok szenátora, Robert F. Wagner, végrehajtaná a statútum ezen részét. Végül a NIRA létrehozta a Közmunkaigazgatást. A törvény ezen részében a szövetségi kormánynak 3,3 milliárd dollárt kellett biztosítania az amerikaiak felvételére közmunkaprojektek munkájára. Ezek a projektek a járdáktól, az iskolaépületektől a gátakig terjedtek.
1935-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek nyilvánította a NIRA-t. A bíróság szerint a szövetségi kormány, különösen az elnök, olyan hatásköröket vállalt, amelyeket az Egyesült Államok alkotmánya nem biztosított. Különösen a NIRA első része tette lehetővé a szövetségi kormány számára, hogy szabályozza azokat a vállalkozásokat, amelyek nem folytatnak államközi kereskedelmet.
Míg a Legfelsőbb Bíróság Roosevelt és a NIRA ellen döntött, a cselekmény óriási változásokat okozott az Egyesült Államokban. Államok, beleértve Ohiót is, rövid fennállása alatt. Az Egyesült Államokban dolgozó munkavállalók az Amerikai Munkaügyi Szövetség (AFL) irodáihoz csatlakozva igyekeztek csatlakozni ehhez a szakszervezethez. A munkavállalók sajnos ezen emberek többsége képzetlen volt, és az AFL csak szakképzett munkásokat fogadott el. Az AFL nem hajlandó befogadni képzetlen munkavállalókat, ezek az alkalmazottak saját szakszervezeteket hoztak létre, hogy jobb munkakörülményeket és béreket keressenek. A NIRA megosztottságot eredményezett az AFL tagjai között, mivel egyes tagok egy befogadóbb szakszervezet létrehozását szorgalmazták, amely a nem szakképzett munkavállalók jogaiért küzdene, nem csak egy adott szakmában jártas munkavállalókért. A kérdéssel kapcsolatos feszültségek annyira elterjedtek, hogy 1935-ben John L. Lewis, az AFL tagja megalakította az Ipari Szervezet Bizottságát. Eredetileg ez a szervezet az AFL része volt, de 1937-ben az anyaszervezet kizárta az Ipari Szervezet Bizottságának minden tagját. Az Ipari Szervezeti Bizottság végül az Ipari Szervezetek Kongresszusa (CIO) lett. Az AFL és a CIO két különálló szervezetként maradt fenn 1955-ig, amikor a két szakszervezet újra egyesült, mint AFL-CIO.
Míg az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1935-ben alkotmányos okokból megsemmisítette a nemzeti ipari helyreállítási törvényt, ugyanabban az évben az Egyesült Államok Kongresszusa végrehajtotta a Wagner-Connery törvényt. Ez a jogszabály ismét legalizálta a szakszervezeteket, és létrehozta a Nemzeti Munkaügyi Kapcsolatok Testületét, amelynek feladata volt felügyelni a munkások munkáltatóikkal folytatott tárgyalásait, garantálni a kollektív tárgyalásokat és megakadályozni a munkáltatókat abban, hogy tisztességtelen munkaügyi gyakorlatokat folytassanak.