Weber-teszt

A Weber-tesztet és a Rinne-tesztet (/ ˈrɪnə / RIN-typically) általában együttesen végzik, hogy meghatározzák az észlelt halláskárosodás helyét és jellegét. A Weber-tesztben egy rezgő hangvillát (tipikusan 256 Hz vagy 512 Hz használunk Weber rezgésvizsgálathoz; 512 Hz-t használunk a Rinne hallásvizsgálathoz) a homlok közepére, a felső ajak fölé, az orr alá a fogak fölé, vagy a fej tetején, egyenlő távolságra a beteg fülétől, a csontral érintkező vékony bőr tetején. A beteget felkérjük, hogy jelezze, melyik fülben hallja a hangot erősebben. Egy normál Weber-teszt során a beteg egyformán jelenti a hallott hangot mindkét oldalon. Ha egy sérült fül a Weber hangvillát hangosabban hallja, akkor a lelet vezető halláskárosodást jelez a hibás fülben. Az érintett betegnél is, ha a normál fül jobban hallja a hangvilla hangját, akkor ott szenzoros hallásvesztés a másik (hibás) fülön. Ez azonban feltételezi, hogy ismert, melyik fül hibás és melyik normális (pl. a beteg azt mondja a klinikusnak, hogy az egyik fülében nem hallja olyan jól, mint a másikban) , a tesztelés folyamatban van ne a halláskárosodás típusának, vezetőképes vagy szenzineurális jellegének jellemzésére. Abban az esetben, ha a páciens nincs tudatában vagy hozzászokott hallásvesztéséhez, a klinikusnak a Rinne-tesztet a Weberrel együtt kell használnia a hiányok jellemzésére és lokalizálására. Ez azt jelenti, hogy a kóros Weber-teszt csak azt tudja mondani a klinikusnak, hogy van egy vezetőképes veszteség a fülben, amely jobban hall, vagy hogy van egy szenzineurális veszteség a fülben, amely nem is hallja jól.

A Rinne-teszthez egy vibráló hangvillát (általában 512 Hz) helyeznek eleinte az egyes fülek mögötti mastoid folyamatra, amíg a hang már nem hallatszik. Ezután anélkül, hogy újból megütné a villát, a villát gyorsan a fül elé helyezik, és a beteget felkérik, hogy jelentse, amikor a vibráció okozta hang már nem hallatszik. Normális vagy pozitív Rinne-teszt az, amikor a hangvilla továbbra is a fül közelében lévő levegőbe kerül (légvezetés vagy AC), ami azt jelzi, hogy az AC egyenlő vagy nagyobb, mint (csontvezetés vagy BC). Ezért AC > Kr. E. így jelentik klinikailag a normális vagy pozitív Rinne eredményt. Vezetőképes hallásvesztés esetén a csontvezetés jobb, mint a levegő vagy a BC > AC, negatív Rinne, és a beteg arról számol be, hogy nem hallja a villát, miután elmozdult. A Rinne-teszt nem ideális a szenzorineurális hallásvesztés megkülönböztetésére, mivel a szenzorineurális hallásvesztés és a normál hallás egyaránt pozitív Rinne-tesztet jelent (bár a szenzorineurális páciensnek csökken a hallási ideje, ha a villát a levegőbe mozgatja).

Normál páciensnél a Weber hangvilla hangja egyformán hangosan hallható mindkét fülben, egyik fül sem hallja a hangot a másiknál erősebben (oldalirányú). Hasonlóképpen, a szimmetrikus halláskárosodásban szenvedő beteg ugyanolyan jól hallja a Weber hangvilla hangját, diagnosztikai hasznosságát csak aszimmetrikus (egyoldalú) halláskárosodás esetén. Halláskárosodott páciensnél a Weber hangvilla hangja az egyik fülben (lateralizáció) hangosabban hallható, mint a másik. Ezt a klinikai megállapítást meg kell erősíteni az eljárás megismétlésével és a páciens egyik ujjával elzárva az egyik fülét; a hangot az elzáródott fülben kell hallani a legjobban.

Mindkét teszt eredményét feljegyezzük, és az alábbiakban ennek megfelelően hasonlítjuk össze, hogy lokalizáljuk és jellemezzük az észlelt halláskárosodás jellegét. Megjegyzés: a Weber és Rinne olyan szűrővizsgálatokat végeznek, amelyek nem helyettesítik a hivatalos audiometriás hallásvizsgálatokat. A jelentett vizsgálati pontosság mérései nagyon változékonyak a klinikai szűrés, a műtéti jelöltség értékelése és a hallásvesztés súlyosságának megbecsülése szempontjából.