A népirtási egyezmény kritikája
Bár az egyezmény szinte egyhangú nemzetközi támogatást élvez, és bár a népirtás tiltása a A Nemzetközi Bíróság, a nemzetközi jog kényszerítő normája (jus cogens), az egyezményt gyakran bírálták azért, mert a politikai és társadalmi csoportokat kizárták a népirtás lehetséges áldozatainak listájáról. Az egyezmény népirtás-meghatározásának úgynevezett “szándékossági záradéka” – az a rész, amely megemlíti a “nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékát” – szintén problematikus. A két leggyakoribb kifogás az, hogy az ilyen szándék nehezen állapítható meg, és hogy az ilyen szándéknak az egyénekhez való hozzárendelésének kísérletének nincs értelme a modern társadalmakban, ahol az erőszak anonim társadalmi és gazdasági erőkből fakadhat, mint az egyéni döntésekből. / p>
Az első kifogás alátámasztásaként egyes tudósok megjegyezték, hogy a kormányok nem ismerik el nyíltan a népirtás elkövetését – ezt a történelem is igazolja. Szaddám Huszein iraki rendszere például az 1980-as években a kurdok elleni vegyi háborúkat a törvény és a rend helyreállítására tett erőfeszítésekként ábrázolta, az oszmán és az egymást követő török kormányok pedig azt állították, hogy a mészárlásokban elesett örmények háborús veszteségek voltak. . Még Németország náci rendszere sem hozta nyilvánosságra a zsidók és más csoportok megsemmisítését. Válaszul az intencionalitási záradék védelmezői azzal érveltek, hogy “a céltudatos cselekvés mintája”, amely a megcélzott csoport jelentős részének megsemmisítéséhez vezet, elegendő a népirtási szándék megállapításához, függetlenül attól, hogy az elkövetői rezsim miért ajánlja fel cselekedeteit. / p>
A második ellenvetés támogatói azzal érveltek, hogy a kizárólag szándékra összpontosító megközelítés figyelmen kívül hagyja a társadalmi rendszerek „strukturális erőszakát”, amelyben a hatalmas politikai és gazdasági különbségek egyes csoportok teljes marginalizálódásához, sőt kiirtásához vezethetnek. A szándékossági záradék védői azt válaszolják, hogy szükséges a népirtás megkülönböztetése a tömeges gyilkosságok egyéb formáitól és a népirtás megelőzésére irányuló hatékony stratégiák kidolgozása.
A népirtásról szóló egyezmény támogatói és ellenzői közötti vitáknak fontos politikai következményei vannak, amely a háborús bűncselekmények és a népirtás kapcsolatának megvitatásakor látható. A két fogalom elsősorban abban különbözik egymástól, hogy miként határozzák meg és azonosítják a célcsoportot. Míg a megcélzott csoportot háborús bűncselekmények esetén ellenséges státusza alapján azonosítják, a népirtás esetén a megcélzott csoportot faji, nemzeti, etnikai vagy vallási jellemzői alapján határozzák meg. A legfőbb jelzés arra, hogy a célzás az ellenség státusán alapszik, szemben a faji, etnikai vagy vallási identitással, elsősorban a csoport ellenfelének viselkedése, miután a konfliktus véget ért. Ha a célcsoport elleni támadások megszűnnek, akkor a háborús bűncselekmények (valószínű) elkövetése a kérdés. Ha azonban a támadások továbbra is fennállnak, akkor jogosan állítható a népirtás elkövetése. A konfliktus utáni magatartásnak tulajdonított fontosság azt a felismerést tükrözi, hogy a népirtás történhet és valósul meg háború idején, általában a háborúval kapcsolatos tevékenységek fedezete alatt. A háborús bűncselekmények és a népirtás megkülönböztetése kiemelt fontossággal bír a megelőző intézkedésekről folytatott megbeszélések során. Háborús bűncselekmények esetén a konfliktus megszüntetése elegendő lenne, és nincs szükség további védelmi intézkedésekre. Népirtás esetén a konfliktus megszüntetése védőintézkedések elfogadását teszi szükségessé a csoport fennmaradásának biztosítása érdekében.
Bár a népirtási egyezmény számos kritikája megalapozott, nem szabad elhomályosítaniuk annak erősségeit. A népirtási egyezmény volt az első jogi eszköz, amely elválasztotta az emberiség elleni bűncselekményeket a “háború nexus” követelményétől, amely a nürnbergi bíróság joghatóságát azokra az esetekre korlátozta, amelyekben emberiség elleni bűncselekményt követtek el bűncselekménnyel együtt. Ehelyett az egyezmény kimondta, hogy a népirtás nemzetközi bűncselekmény, “akár béke, akár háború idején követték el”. Ezenkívül az egyezmény volt az első ENSZ jogi eszköz, amely kimondta, hogy az egyének nemzetközi büntetőjogi felelősséget vonhatnak maguk után, függetlenül attól, hogy állam nevében járnak-e el. Az egyezmény a 8. cikkel összhangban a Biztonsági Tanács által elrendelt végrehajtási intézkedések jogalapjaként is szolgálhat (az egyetlen ENSZ-szerv, amely engedélyezheti az erő alkalmazását).