aggodalomra okot adó kérdések
A tesztelés során megfelelő technikát kell alkalmazni az érvényes eredmények biztosítása érdekében. A szoros vagy korlátozó ruházatot el kell távolítani, hogy a vizsgáztató képes legyen vizualizálni a tesztelt izmokat és megfigyelni az izomrángásokat. A vizsgáztatónak stabilizálnia kell az ízületet és gondoskodnia kell arról, hogy más izmok ne nyújtsanak segítséget. Az izmokat először úgy kell vizsgálni, hogy a gravitációt a páciens elhelyezésével meg kell szüntetni, hogy az izmok összehúzódása merőleges legyen a gravitációra, például egy vizsgálóasztal vagy ágy mentén. Ha a páciens nem képes az izom megkötésére a gravitáció kiküszöbölésével, akkor a vizsgáztatónak tegyen egy kezet az izomra, és kérje meg a beteget, hogy ismét összehúzza izmait. Ez lehetővé teszi a vizsgabiztos számára, hogy izomrángást érezzen, még akkor is, ha egy rángatózás nem látható. Ez a megfigyelés megkülönböztetné a 0 pontszámot az 1 ponttól. Amikor a páciens kimutatja a teljes mozgástartományt a gravitáció kiküszöbölésével, a tesztet meg kell ismételni a gravitációval szemben a teljes mozgástartományban. Ha ez sikeres, a beteget kis fokú ellenállás hozzáadásával, majd a vizsgáló maximális ellenállásával kell kihívni. Először a nem érintett vagy kevésbé érintett oldalt kell tesztelni, hogy összehasonlítás céljából meg lehessen mérni az ellentétes erősséget; mind a négy végtagot meg kell vizsgálni a teljesség szempontjából, és segíteni kell a differenciáldiagnózis irányítását olyan gyengeségminták alapján, mint például a felső végtag, csak az alsó végtag vagy a proximális izmok, nem pedig a disztális.
Az Orvosi Kutatási Tanács kézi izomtesztelési módszere nagyon elterjedt, könnyen elvégezhető és nem igényel speciális felszerelést. Ezen előnyök ellenére megvannak a maga korlátai is. A pontozás a vizsgáztató felfogása alapján szubjektív. A vizsgáztatók között változó a maximális ellenállás, amelyet képesek alkalmazni, mivel egyes vizsgáztatók erősebbek, mint mások. A teszt nem veszi figyelembe azokat a mozgásszervi megbetegedéseket, amelyek fájdalmassá vagy nehezen tolerálhatóvá tehetik a vizsgálatot, például tendinopathiát vagy ízületi gyulladást. A teszt a beteg erőfeszítéseitől függ, amelyek egyes betegeknél gyengék lehetnek a fájdalom, az utasítások megfelelő megértése, pszichológiai okok vagy másodlagos nyereség miatt. Végül az osztályozási rendszer osztályozza az erősség szintjét, de nem számszerűsíti közvetlenül az erősséget.
Az Orvosi Kutatási Tanács kézi izomtesztrendszerének alternatívái célja az erő számszerűsítése közvetlenül font, Newton vagy más mértékegységekben. Ehhez speciális berendezésekre van szükség, leggyakrabban fékpadokra. A dinamometria pontosabb mérést biztosít az izom által kifejtett erőről, és lehetővé teszi az erőbeli különbségek nyomon követését az idő múlásával, amelyet a vizsgáztató szubjektíven nem észlelhet az MRC skála használatakor. A kézi markolatú dinamometria népszerű példa, amikor a beteg szorít egy fogantyút, amely rögzíti az alkalmazott erőt. A dinamometria korlátai között szerepel a költséges vagy speciális felszerelések szükségessége, korlátozott tesztelhető izomcsoportok és a teszteszközök korlátozott hozzáférhetősége a szakorvosok vagy a beállítások klinikusai számára.
Az izomerő tesztelésének másik megközelítése a funkcionális mozgások tesztelését jelenti, a számszerűsíthető erő helyett. A funkcionális tesztek közé tartozik a guggolás vagy a szék felemelkedése. A funkcionális erőpróbák arról nyújtanak információt, hogy a beteg elég erős-e ahhoz, hogy alapvető napi tevékenységeket hajtson végre, korlátozva mind az Orvosi Kutatási Tanács kézi izomtesztelési módszerét, mind a dinamometriát. A funkcionális szilárdsági tesztek azonban nem nyújtanak olyan fokozatot vagy numerikus mennyiséget, amely idővel nyomon követhető lenne a javulás mérésére.