Bármely gőzhajtású motorból energiát merítő tengeri hajó gőzhajónak nevezhető. A kifejezés azonban leggyakrabban azt a fajta vízi járművet írja le, amelyet a gőzzel hajtott lapátkerekek elfordulása hajt meg, és amelyet az Egyesült Államokban a 19. században gyakran találnak a folyókon. Ezek a hajók az angol Thomas Newcomen által a 18. század elején kitalált gőzgépet használták fel, amelyet később a skót James Watt fejlesztett. Több amerikai erőfeszítést tett annak érdekében, hogy ezt a technológiát alkalmazzák a tengeri utazásokra. Az Egyesült Államok ekkor az Atlanti-óceán partjaitól a szárazföld felé terjeszkedett. Szükség volt a hatékonyabb folyami szállításra, mivel nagy izomerőre volt szükség ahhoz, hogy a vízi jármű az áramlással szemben mozogjon.
John Fitch 1787-ben bemutatta a gőzhajó koncepció működő modelljét a Delaware folyón. Az első igazán sikeres tervezés két évtizeddel később jelent meg. Robert Fulton építette Robert R. Livingston, az Egyesült Államok volt francia miniszterének közreműködésével. A Fulton mestersége, a Clermont, első útját 1807 augusztusában tette meg, és lenyűgöző, nyolc kilométeres sebességgel haladt felfelé a Hudson folyón New York városától a New York-i Albanyig. A Fulton ezt követően kezdte meg rendszeresen ezt az oda-vissza utat fizető ügyfelek számára.
Ezt a bevezetést követően a gőzhajók forgalma folyamatosan növekedett a Mississippi folyó és az Egyesült Államok belterületének más folyórendszerei mentén. Számos különféle gőzhajó létezett, amelyeknek különböző funkcióik voltak. A déli folyók mentén a leggyakoribb típus a csomagos hajó volt. Csomaghajók emberi utasokat, valamint kereskedelmi rakományokat szállítottak, például déli ültetvényekről származó pamutbálákat. Az akkoriban használt egyéb kézműves típusokhoz, például a síkhajókhoz, a hajókhoz és az uszályokhoz képest a gőzhajók jelentősen csökkentették az áruk távoli piacokra történő szállításának idejét és költségeit. Emiatt rendkívül fontosak voltak az Egyesült Államok gazdaságának növekedésében és konszolidációjában a polgárháború előtt.
A gőzhajók meglehetősen veszélyes szállítási formát jelentettek, építésük és működésük jellege miatt. A gőz előállításához használt kazánok gyakran felrobbantak, amikor túl nagy nyomást gyakoroltak. Néha törmelék és akadályok – rönkök vagy sziklák – okozták a folyóban a hajók elsüllyedését. Ez azt jelentette, hogy a gőzhajók rövid élettartama átlagosan négy-öt év volt, így kevésbé költséghatékonyak, mint más szállítási módok.
A 19. század későbbi éveiben általában nagyobb gőzhajtású hajókat szoktak használni átkelni az Atlanti-óceánon. A Great Western, az egyik legkorábbi óceánjáró gőzüzemű hajó, elég nagy volt ahhoz, hogy több mint 200 utast tudjon befogadni. A gőzhajók váltak a transzatlanti teherszállítás és az utasforgalom túlsúlyába. Gőzhajók fedélzetén európaiak milliói vándoroltak be az Egyesült Államokba.
1900-ra a vasút már régen meghaladta a gőzhajókat, mint az Egyesült Államok kereskedelmi forgalmának meghatározó formáját. A legtöbb gőzhajó végül nyugdíjba vonult, kivéve néhány elegáns “bemutatóhajót”, amelyek ma turisztikai látványosságként szolgálnak.