Encyclopædia Britannica, Inc.Lásd a cikk összes videóját
Drámai irónia, olyan irodalmi eszköz, amellyel a közönség vagy az olvasó megértése a mű eseményeiről vagy egyénjeiről felülmúlja a szereplőiét. A drámai irónia az irónia egyik formája ami egy mű felépítésén keresztül fejeződik ki: a közönség tudata arról a helyzetről, amelyben egy mű szereplői léteznek, lényegesen eltér a szereplőkétől, és ezért a szereplők szavai és cselekedetei más – gyakran ellentmondásos – jelentést kapnak g a közönség számára, mint a mű szereplői. A drámai irónia leggyakrabban a színházhoz kapcsolódik, de erre példákat találhatunk az irodalom és az előadóművészet egész területén.
A drámai irónia bővelkedik a tragédia műveiben. Például Sophoklész Oidipus Rex-jében a közönség tudja, hogy Oidipusz cselekedetei tragikus hibák, jóval azelőtt, hogy felismerné saját hibáit. Azok a nyugati írók, akiknek műveit a drámai irónia ügyes használata miatt szokták idézni, többek között William Shakespeare (mint Othello az áruló Iago bizalmában az Othello című darabban), Voltaire, Jonathan Swift, Henry Fielding, Jane Austen, Thomas Hardy és Henry James, sok más mellett. Drámai irónia megtalálható olyan művekben is, mint O. Henry novellája „A mágusok ajándéka” és Anton Csehov „Hölgy kutyával” című története.
Castle Rock Entertainment (Kobal jóvoltából)
A drámai iróniát gyakran szembeállítják a verbális iróniával. Az előbbi be van ágyazva egy mű struktúrájába, míg az utóbbi jellemzően olyan szavak és mondatok szintjén működik, amelyeket a közönség vagy az olvasók értenek ahhoz, hogy a szó szoros értelmében értelmezzék maguktól a szavaktól eltérő jelentést. (A szarkazmus a verbális irónia egyik formájának tekinthető.) A drámai iróniát néha a tragikus iróniával, a szituációs iróniával vagy a strukturális iróniával is egyenértékűvé teszik; ezek a kifejezések néha úgy is értelmezhetők, hogy olyan hierarchiában léteznek, amely szűk jelentésbeli különbségeket hoz létre egymás között.